Nem vagyok a helyemen, ezt érzem. Mi vezethetett ide? Hogyan „tévedhettem” el? Úgy gondolom, hogy választ kapjak, vissza kell térnem ennek az időszaknak a kezdetéhez. Az első meghatározó élményt az a „Dolgozz luxushajón” hirdetés tette rám és az azt követő „előadás” ami elég hatásos volt és egyből felgyúlt bennem a kalandvágy, na meg persze dollárjelek villogtak a szemem helyén, mint Dagobert bácsinak. A lényeg, hogy azon a januári délutánon már tudtam; nekem hajón kell dolgoznom. Átgondoltam. Az életkörülményeim, a család nem kötöttek ide és nem lehetetlen hét napból hetet végigdolgozni, napi nyolc-tizenkét órán át. Kaland, buli, pénz, kemény meló. Bele vágok!

Eljártam az interjúra felkészítő tanfolyamra, és angolt tanultam. Közben megszűnt a munkahelyem és hasznosnak éreztem volna egy kis vendéglátós tapasztalatot, ezért kezdetben egy kis kocsmában pultoztam. Évente körülbelül két-három interjút szerveztek, és az egyikről pont lemaradtam. Szóval az egész projekt legelejétől egy év telt el. Közben sikerült olyan emberekkel találkoznom, akik végigcsináltak már két-három cruise-t is. Aztán - talán a válságra hivatkozva - megszigorították a felvételiket és már nehezebb volt az interjúig is eljutni. A nagy vendéglátós tapasztalatszerzés, a várakozás, felkészülés közben már a lelkesedésem is alábbhagyott.

Egy valami megmaradt, a hozzáállásom, a gondolkodásom. Azt veszem észre, hogy ekkor még mindig ragaszkodtam a vendéglátáshoz, pedig már nem is volt valódi jelentősége ennek. Beleragadtam, hogy ezek vannak felsorolva az önéletrajzomban és máshova fel se vehetnek. Elvesztettem a lényeget; nem tudtam már megindokolni, mit miért csinálok. Közben pedig egyre rosszabbul éreztem magam ezeken a munkahelyeken. Mindenki nagyképű, és sokkal többre tartja magát a másiknál. A szakács a pincért szidja és fordítva. És mindahányan a vendégek miatt bosszúsak! Ezt nem is értem? Sajnos nagyon sok vendéglátósnak nem az a jelszava, hogy mindent a vendégért. Ezeket megtapasztalva egyre inkább kiábrándultam ebből a szakmából.

Persze azért még mindig ilyen hirdetésekre jelentkeztem és a legutóbbi munkahelyemen elég sokáig voltam, mert az elején nagyon szerettem, de egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem ez az én utam. Szerettem a munkát és az ottani környezetet, de már az elején lekötöttem magam különböző hobbikkal. Azt is élveztem, főleg amikor hétről hétre láttam magamon a fejlődést. Újabb idő elteltével már semmi sem volt elég jó. Nem elégítettek ki a munkahelyi feladatok és a hobbik sem. Ekkor újabb munkahely után néztem. Próbáltam volna átsasszézni, de közben az egyik kolléga hátba szúrt és jól megforgatta bennem a kést, így meggyorsította a felmondási folyamatot és kiléptem.

A környezetemben is vannak olyanok, akik úgy látják az én utamat, mintha nem tudnám, hogy mit akarok, ami részben fedi az igazságot. Annyit látnak csak, hogy olyan vagyok mint egy hebrencs kamasz ide oda kapkodja a fejét és könnyedén veszi a dolgokat. Azt senki nem nézi, hogy mekkora fejlődés ezt szavakkal és tettekkel kifejezni, hogy változtatnom kell. Bármilyen furcsán is hangzik, nekem nagy előrelépés volt felmondani úgy, hogy nem volt kilátásban új munka. Sokszor a „könnyedség” mögött azonban görcs van. Az emberek szeretnek könnyen ítélkezni és felszínesen látni a dolgokat. Irigykednek egymásra, mert ők tényleg félnek változtatni. Inkább elterelik a figyelmüket a bulvársajtóval meg a szomszédok „összeesküvéseikkel”, minthogy egy pillanatra is megálljanak a tükör előtt. Szomorú ez. Én is ilyen voltam és még lehetek is. Azért remélem, hogy mindig bennem lesz a késztetés, hogy önvizsgálatot tartsak és levakarjam a mázakat és a maszkokat.

Pár szóban (majdnem) bármiről. Könyv, film, zene, élmények, érzések, gondolatok...

Nem vések kőbe semmit sem. Szabadosak a szabályok, amit nem is kell betartani. Ennyi lenne az igen rövid blog leírásom.